Szabados György: Bartók időszerűsége [In: Kortars, 1996/2, 71-75.old.]
   Bartók időszerűsége [In: Szabados György – Írások I., 2008, old. 152]

.

BARTÓK IDŐSZERŰSÉGE

.

Vannak idők, amikor a gondok már olyan nagyok, s a kérdéshegyek megválaszolása már oly aggasztóan lehetetlen, hogy – miként a fülünk a süketségben vagy hóvakságban a szemünk – elménk is megemeli az ingerküszöböt. A tartós, tán végérvényes figyelmetlenség sáncai mögé vonul, a béna révület tompulataiba; óhatatlanul elapasztva az élet egyetlen személyes értelmét is ezzel: a látva látó tudatot.

Az általános szökdösés – amit már korábban észrevétlen megírtam, s amelynek mozgalmára rásimul lassan a szokás láthatatlanná tevő egyetemes meseköpenye -, mint a terjeszkedő sivatag, lassacskán magára hagyja a bátor kíváncsiságot és a csillagot követő elhivatottság megszállottjainak ércnél maradandóbb emlékműveit. Leszáll a korszakos, hallgatag alkony, átadva terhét, és benne minket, rejtőzködő istenünknek. Nincs semmi vigasztaló a dolgok ilyetén állásában.

Pedig a gondok, akárhogy nézzük, végül is nem erre s nem ezért vannak. A gondok és a dolgok nem ilyen bonyolultan egyszerűek. S a kérdések száma sem oly végzetesen nagy, mint ahogyan azt elburjánzott gondolkodásunk feltételezi. Legfeljebb pár lényeges kérdés van csupán. A gondok épp arra valók, hogy titokzatos agyunk letapogató szenvedélye nehogy eme kietlen tompultság gejzíres révüléseibe vesszen. A sokaság fogságába. Hanem, hogy folyton életre és látásra legyen ingerelve. Átlátni a káprázaton. Meglelni a mintát, amely öröktől fogva ont, formáz és teremt. Miközben maga – láthatatlan. Átlátni és azonosítani. És belevésni a tudatunkba. Helyreállítani és fönntartani a tudást – fönn! -, akár az elkápráztatás szépmíveskedései által; a szívét, az érzékekét, az elméét, ahol minden átlátott és birtokolt, ahol a teremtett világnak minden lényeges tudása, segédeszközök nélkül, éberen és uralmunk alatt áll bennünk. S csak egy igéző hang, egy lényeges szó, egy szimbólum, egy tiszta mozdulat kell, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül, otthon vagyunk. A gondoknak csak.ez lehet, ez az egyetlen értelme lehet ezen a világon – ki-be sétáló kíváncsiságunk terepén.

Hogy Bartók-e, a bartóki mű sodorta most elő ezeket a vélelmeket belőlem, vagy a napi rágódás inkább, ami úgy munkál bennünk, oly lassú magabiztossággal, mint a nemes penész – nem tudom. De a kettő, az aktualitások kényszerítő heve és az évforduló súlyos időszerűsége egymásba fonja a szót és a gondolatot, mely hirtelen kihajt és beszövi a képzeletet. Mert elviselhetetlen, ha az emlékezet légüres térben áll, és méltatlan válaszokat sugall.

Hiszen Bartók halálának ötvenedik évfordulója fölöttébb alkalmas a mai művészetről való kijózanító morfondírozásra. Életének és jó emlékezetének egyszeri példameséje ma már nem is a jelenségről, a jelenségről mint egyszer volt csodáról szól, és nem is csak a műről, amely ismerten is rejtélyes marad mindenkor, mint minden, ami megszokhatatlanul nagyszerű. Nem a korlátlan lehetőségek zenészfiloszáról tehát, aki győzte tenyésző ötletességgel. Hanem a személyről, pontosabban arról a művész-szellemi magatartásról, arról az attitűdről, amelynek alapját a minták legrejtélyesebbje: az ember, az emberi fölfogás, az alkotó emberi lélek emelkedettsége és következetes állítása, a teremtő ember igei természete jellemez. Arról az emberi minőségről, amely egyszerű és függő halandóként képes volt önfeledt létében tudatosan betölteni karmikus lénye hivatását.

Hamvas Bartók-esszéje, amit igen korán, még 1946-ban írt, hordoz egy döntő fontosságú gondolatot, amely a művészetek mindegyikére, a zeneművészetre azonban különösen érvényes. S ez a gondolat megerősíti a tényt, hogy semmilyen művészet nem autonóm, hanem a világgal és a mindenkori emberi és társadalmi léttel szoros, de nem alárendelt egységben van. Hamvas szerint – de Pannwitz Beethoven-értékeléséből eredően – amelyik zene(mű) nem tartalmazza, nem vállalja a lét nagy kérdéseit és azok művészi megválaszolását, azt kirekeszti magából a Zene. Elsőrendű feltétel tehát, hogy az összes életproblémák zenébe való „bevetését” vállalnia kell a szerzőnek, zenéjének ez alapállása kell legyen, különben kizárja önmagát a számottevő zenéből. A művészet nem lehet merő artisztikum. A művészet, a zene – a számottevő zene – mértéke kell, hogy. legyen „az élet nyíltságának és zártságának, a világkép kitágulásának és leszűkülésének”. Hamvas a bartóki mű csodálata mellett egyúttal elmarasztalja Bartókot, amiért nem tett ennek a tőle elvárható teljességgel eleget, hogy önmagát és főleg utolsó korszakának műveit, annak teljes kibontása és művészi véghezvitele előtt — formai alapon és formai eszközökkel — lezárta. Úgy látja, hogy Bartók a zenei hagyományt emiatt valójában nem értette meg, és ez megakadályozta abban, hogy a zenei hagyományon nyugvó zenét alkosson.

A megállapítás hátterét az az alapállás adja, amit Hamvas szinte teljes életművében elkötelezetten képvisel, s amely miatt aztán majd harminc éven át teljes és zokszó nélküli, kényszerű számkivetésben kellett élnie. Ez az alapállás szellemtörténeti. A teremtett világ ún. primordiális hagyománya, az őstudás és annak behavazott nyomai. A modernkor eltévedt embere újjászületésének egyetlen útját ő az ehhez a tudáshoz való visszatérésben, az újra-beavatódásban látta. Amelyben a zenének pótolhatatlan feladata van.

Hamvas eme mélyen átélt és a zeneművészettel szemben is támasztott egyetemes igényességét, a szükségszerűséget és a látomást, amely a hagyomány alapkönyveinek kinyilatkoztatásain és kultikus szokásaink megértésén mint egy időtlen szemléleten alapul, ezt a kikezdhetetlen tudást magam is csodálva meg kell azonban vallanom, hogy Bartóknak én ma nem formai, nem funkcionális és nem is feltétlenül a zenén belüli, hanem inkább a zenéjébe ágyazott ama szellemi magatartását tartom a legfontosabbnak és legidőszerűbbnek, amely egyfajta kozmikus felelősségtudatot hordoz. Nem a primordiális hagyomány körül folyó parttalan lótásfutást, amely a dolgok tényleges átlátása nélkül, nagy felajzottságban történik, s amelynek hívó és nyugalmas melegét magam is a sejtjeimben hordom. Hanem azt az erkölcsi igényt, tehetséget és magaslatot nevezetesen, amely a tájat beláthatóvá teszi. Amely minden más erény és szempont fölött és mögött, olykor annak ellenében akár, zenéjének, zenéje szellemének és következetes szavának legszemélyesebb hitele. Az alkotásban testet öltött erkölcsiséget. Amelynek a forma csak amolyan látlelete. S mely nélkül a primordiális zenei hagyomány is örökre eltűnhet a szemünk elől.

Ebben látom a legegyetemesebben magasrendűnek őt és művészetét. Ebben látom magasrendűségének lényegi titkát. S ezt a szempontot tartom immár a zene, de általában a mai művészet legelső kritériumának is. Ez az, amit a bartóki zene — amit már Hamvas is túllépendőnek tartott —  a mai kor művészetével a legaktuálisabban és legkérlelhetetlenebbül szembeszegez. S ez az, ami a bartóki zenével szemben támasztott minden — formai és stiláris és más egyéb — szellemtörténeti szempontot felold, és túlél minden elmarasztalást. Ez immár feloldhatatlan, ha kell, pri-mordiális etalonként áll a korok művészete felett. Az ezredvég művészete felett is, amely — lezáratlansága, identitáshiánya, a szabadságba való erkölcsi, szakrális beavatatlansága miatt — nem képes ennek megfelelni.

Korunk művészete ugyanis, amely vagy egy évszázada már becsületesen végzi egy bomló, alapjaiban átalakuló, s ez átalakulásban már szinte megsemmisülő, immanens kultúra érzékletes megjelenítésének olykor tragikus, máskor egykedvű, de mindenképpen gyötrelmes feladatát, belefeledkezett e siralmas gyönyörködésbe, s már eszerint ítél. Abszolutizált világiassága, a korszakos, önhitt materializmus és a benne lappangó kényszer bekerítette szemléletét. Ez a lehúzó és sötét erő valójában egy egyetemes folyamat soros hullámverése, amely oly vigasztalatlan kedélyű és erős, hogy e rabságban csak a részvétel mágikus kutakodása ad múló enyhületet sodródó alkotóinak. A bomlás kedélye ma a legnagyobb hatalom. Világhatalom. S nyilvánvaló ugyan, hogy a primordiális hagyományban való friss megmerítkezés az emberi és a művészeti megújulás szoros előfeltétele — hiszen ez adja meg a lélekben és a szemléletben azt az időtlen alapot, amelyre végül is minden nagy kultusz és kultúra épül s építhető —, ám az egyetemes Egész rendjét, annak kézzelfoghatatlan titkát, a csak körülírható Törvényt, a Nagy Ürességet, amelynek egyetemes erkölcs a neve, s amely minden homályt, fölismerést és hierarchiát nyit és zár, értelmez és azonosít, és minden minőséget hitelesít és fémjelez — mint legmagasabb érvényt, mint isteni ragasztóanyagot fényéről és rangjától megfosztani nem lehet.

Még a művészetekben sem. Sőt, tán ott a legkevésbé. Ma az erkölcsi dimenzió csaknem teljes hiánya jellemzi a Művészetet, ihletben és építményben egyaránt. Egy parttalan, „primordiális” bázisizgalom. Amelynek semmi köze a primordiális tudáshoz. Annak valójában nincsen becse. Ez a hamis tudat nem a hagyomány virágoskertjét lesi. Nem képes sem csodára, sem azonosításra. Parttalan és lényegtelen. Csak hígul, bódul, szétszed, salakdombokat gyárt és perel. Perel az unalom, a fölöslegesség és az ígéretes semmi nyilvános gyönyörében. Lételeme a destrukció. Lebontja amit valaha teremtő teremtett és teremt. S e bódulatnak nincsen gondnoka. A műveletet nem látja át senki. Nincsen fék, lezárni, óvni sem lehet. Minden hamis, s az eredmény is mind újabb homály. A sok hulladék nem támaszt mennyeket. A primordiális tudáshoz, a zenei őshagyományhoz kevés a semmibe vesző kutakodás, s a tisztességes elmének dolga az is: bevallani, hogy van-e — és hol — határ, hogy van-e esélye az azonosításnak, amelynek grádicsán a botlás megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen.

Nyilvánvaló, hogy Bartók, akiben a mérték és az arányérzék különlegesen kifinomultan működött, a „lezárás” klasszikus gesztusát a maga időtlen és mély csendjén mérte meg. Bartók egy ponton, egy megfoghatatlan belső líneánál lezárta a kutakodást. Vállalta a kinyilatkoztató, az igei megszólalás emberi töredékességét, amit egy mű jelent; a mű megítélhetőségét, az azonosítás lépcsőzeteit művészi ösztönútjának folyamatában. A puszta kutakodáson túl azt is tehát, hogy nincs visszaút, csak újrafelfedezés, ám ez
erőfeszítés és nem élvezet dolga. Mert a tények evilági dolgok, és egy mű: tény, így evilági dolog maga is. A tényeknek pedig evilági voltuknál fogva határuk, formájuk van, formájuk kell, hogy legyen. Ami nem jelenti a lélek és a szellem benső határosságát, hiszen ez más dimenzió és közeg.

E megtorpanásnak tűnő választás Bartók felelős döntése volt, tiszta cselekedet. Van benne valami szakrális szerénység és alázatosság, bevallása annak, hogy csak résztvevők, hogy függők és alárendeltek vagyunk. Hogy a vágyunk végtelen ugyan, de a hatalmunk véges. Hogy most eddig, és nem tovább. Mert ezen túl már a dolgok uralkodnak felettünk, a dolgok, amelyek tehetetlenek, s így uralmuk végzetes.

Az ember, az alkotásban élő ember nem engedheti meg azt, hogy teremtő szelleme a törvény (a Tao) szent uralmával ellenkezzék. Hogy kitüntetett értelme és karmikus képességei révén ne azt szolgálja, hogy ne e fenséges vonulás kösse szándékait. Ez nemcsak az élet és a lét, hanem az emberi minőség kérdése is. Több, mint az érzékek tájékozódása. Részvétel a teremtésben. Elengedni ezt, ebből kiesni, megcélozni és fölélni ennek teljes szétesését bármi öncélúság vagy hívság gyönyörén: lemondás a beavatottságról, gőgös kihívás az emberi, de az emberen túli indokú felépítménnyel szemben, amelynek örvényein evezni ezután (már) csak a hajótörés biztos tudatával lehet.

A mágikus kutakodásnak ez az önhitt, élveteg kedélye valójában lázadás az Egység magasztos fogalma és ténye ellen; Isten nevetséges trónfosztása, nyerészkedő, kíváncsi gereblyézés az omladó ég izgalmasnak tűnő szemétdombjain. Tragikus irigység, amelyben időnk intellektusa könnyű szórakozottsággal Isten — avagy az istenek — alteregója kíván lenni, ám nem bírja szusszal, és nem győzi bölcsességgel. A késő bartóki „zárlatot” — így visszatekintve — ezért tartom erkölcsi kérdésnek és választásnak. Úgy értelmezem, mint szükséges „Állj”-t a kutakodásban. Egy önfegyelmes akarat világos döntésének érzem az általános újdonságkeresés útvesztőjében, amelyben összetévesztik a vágyat és a tárgyat, a szabados öntörvényűséget és a rejtőző, primordiális hagyományt. A tárgyat, amely körül a tudat téves, birtokló önkielégítése folyik.

A primordiális hagyomány paradicsomi lelőhelyeit — zenéjében és tudósi munkája révén — javarészt épp ő jelölte meg itt, Európában. Jellemző, hogy ő volt az is, aki nem ment el a jazz-zene mellett, és nem az amerikai szórakoztatóipar elfehéresült klubzenéje izgatta, mint Stravinskyt, hanem az a hang és hangzás, az a játékmód, ének és világ — a feketék szakrális zenevilága —, amely visszhangozta még magában a primordiális rend egyetemességét és erejét. Amelynek lépcsőzetén, felszabadító, tereket nyitó, termékenyítő ösvényein támadt ezután újabb esély a létproblémák mai tragikomédiájának kifejezésére.

Az ezredvégi egyetemes kultúra racionális szövegrengetegében Bartók zenéje a nagy, nyitott Sinto Kapu: a Torii; kapu a múlt és a jövő, a szív és az elme, a Valóság és a látszat között. Nagy Sinto Kapu — primor-diális közvetítő. Kimondja a kimondhatatlant, mert hiteles. Részese a primordiális tudásnak, mert túllép a rengetegen. Erről szólt Bach d-moll Chaconne-ja is, amit egykor Heisenberg egy hosszú és meddő szóvita megoldóképletének hallott. Erről Pilinszky rövid-nagy verse, amelyben a hóhér, úgymond egyszeri megingása után, visszahelyezte a gyémántokat a koronába. A mögöttes törvényről, a Nagy Ürességről: az egyetemes erkölcsről szól, amely mindent átölel, amely mindent összetart.

Az élet, a lét gondjai ina hatalmasabbak és veszedelmesebbek, mint valaha, s ezt bölcsességgel győzni mindnyájunk dolga, dolga a művészeteknek is. A primordiális hagyomány, az őstudás szívértelme, megtapasztalása és újrafelfogása nélkül nem tudjuk újrateremteni a rendet, a teremtett világ nagy és szeretetben fogant rendjét, amelynek fenntartása: értelmünk próbatétele. A világnak — nemkülönben a zene által — testestül-lelkestül eme szívértelembe kell újra beavatódnia.

Ez a beavatódás azonban csak az egyetemes erkölcs alanyi átitatottságával lehetséges. Mert a tékozló civilizáció a szerves lét, a természet élő ölében fejlődő élet vérét már oly titáni tehetséggel szívta ki, s hűtlen önzésében annak önműködő elsődlegességét olyan gyermeteg részrendszerekkel váltja le, a következmények pedig olyan mély összeomlást ígérnek, hogy csak az eredethez való anteuszi alászállás marad. Valóban: az új időkre szóló primordiális hagyomány és — ez ma a létproblémák legnagyobbika -, a nem létező Erkölcs ügye. Az egyetemes meder, amelyben a lét nagy improvizációja folyik. Az egyetlen valóság, amit elmélyedés és beavatódás révén magunkban újra azonosítani kell.

A nyolcadik évtizedében járó nagyszerű Ligeti György egy 1995-ös levelében azt írja, hogy további éveit már kizárólag a jövő zenéje megalkotásának, kitalálásának fogja szentelni. Mi drukkolunk érte, de tudjuk, ez nem fog sikerülni neki. A szellem mindig halállal veszi magát körül, ez minden mű és minden élet ítélőszéke és formahatára. Lezárni kötelező. Nem lezárni a „művet” nem lehet. Ennek hiánya — a halál hiánya — a Jövőt kizárja, megszünteti, s az életet értelmetlenné teszi. Ami e nélkül, e nélkül a kvantáló, megtestesítő, megnevezhető elhatárolás — a halál égő pecsétje — nélkül marad, az nem istenek műve. Az nem újjászületés. Az nem a folytonosság, nem a folyamat, nem a primordiális rend és közeg. Nem az időtlen bonyodalom belső rendje. Nem az örökkévalóság álma. A Tao. Aminek egyedül van bokra. Ami: Nincs.

A gondok terhét ezen az úton már inkább egy ifjú cipeli. Ez az újjászületés esélye és záloga. Neve ismeretlen, ő nem a „megcsinált”, a földikarrier-fiú. Ő az, aki tudja, hogy a zsenialitás egy köztes, parciális dolog. Ő még s már hallja az időtlen, a primordiális zenét. A jövő zenéjét. Ő az építő, a fenntartó, a folytató.

Mi pedig legyünk boldogok, hogy élt körünkben egy olyan Elme, aki belőlünk való, aki mindenkié lett, és mégis a miénk. S aki ez évszázados kétségbeesésben nem árulta el önmagát. S ha netán azt kérdeznék ma tőlem, mi valójában a magyar ezen az ezredvégen, mi az, ami e szót ismét széppé és előkelővé teszi, én, Bartók példája nyomán – a nyelv és a viselőerő szent hagyománya mellett – immár ezt érteném rajta.

(Elhangzott a Szivárvány című folyóirat 1995. szeptember 1-jén Csobánkán rendezett Bartók-estjén, szóló zongorahangverseny után.)  

Back